Olykor felmerül bennem: vajon miért akarom jobbá tenni a világot? Másokért? Magamért? A családomért és a barátaimért mindenképp. Sok dolog mardossa egyébként is érzékeny lelkem. Ezen is gondolkodtam, hogy miért. Azt hiszem, kézenfekvő: a művészetekre fogékony emberek sokkal érzékenyebb lelkületűek, sokkal emocionálisabban reagálnak a világ dolgaira, mint azok, akik nem. Például a hullamosók. Vagy a sírásók. Őket nem különösebben izgatják a világ dolgai, úgyis tudják mi a vége. Én is. S ahogy Júzan mestertől megtanultam, készen is állok rá. Minden nap minden órájában.
De engem akkor is frusztrálnak a dolgok. Helyesebben az emberek mint a dolgok megteremtői. Megvetem őket. Megvetem őket, mert primitív, ostoba, öntudatlan ösztönlények, kiknek fogalmuk nincs tetteik következményéről, arról, hogy puszta létezésükkel is gyilkolják azt a világot, amiben élnek, fikarcnyit sem gondolva előre, hogy milyen világot örökölnek majd tőlük a fattyaik. Csupán azért tényezők, mert többen vannak. S mi marad utánuk? Szeméthegyek, betegségek, és ki tudja, még miféle borzalmak. Ön és közveszélyesek. Ám könnyen vezethetőek! Szolgalelkek. S épp ezért velük van a legkevesebb baj. Irányíthatóak. Vallás, politika, csak az ösztöneikre kell hatni. Ha jó a juhász, teszik, amit mondanak nekik. Bájosan szánalmasak. S talán pont ez a szánalom és megvetés az, ami gondozásukra késztet, arra, hogy egy jobb világért küzdjek. Felelősségtudat. Együttérzés. Erények és hátrányok. Hátrányok, mert kihasználhatóak. Erények, mert azok fölé az utálatos és gyomorforgató véglények fölé helyez, kik nem átallnak saját fajtájuk húsát csontig lezabálni, s még abból is kiszívni a velőt. Részben megérdemlik. De tisztesség és becsület dolga, hogy igyekezzek gátat szabni az átlagból kikerült „elit” tagjainak, a proletariátusból, az uralkodói osztályba felkapaszkodott gennyes beltenyészetnek, az importált hücpéknek és az átnevelt sameszoknak, kik egymást tolva, húzva jutnak el meg nem érdemelt hatalmi pozícióikba, akik semmiféle tisztességet, becsületet nem ismervén, mint paraziták, rákos sejtek zabálják fel önmagukkal együtt azt a gazdatestet, amire fölkapaszkodtak. Az átlagember esetlenségében és gondatlanságában bájos. De védtelen a közüle kikerülő, önmagát némiképp ismerő gátlástalan, arrogáns frivolokkal szemben. Amit érzek: utálat. Utálat, mely szánalomból válik együttérzéssé, és amely felelősségérzetben manifesztálódik. De erősebb a düh, mely lelkemben a frivolokkal szemben ég. Mert ki vigyázza az öntudatlan, gondolkodásra és komplexitásra képtelen dolgozókat, ha nem a felettük álló nemes és becsületes művészharcosok? Igyekszem hát jó harcos lenni. Mizantrópia. Ez az, mi emberségességre kényszerít. Paradoxon.
(ellenkultura.info)